A posztszekuláris társadalmi berendezkedés befolyásolta napjaink szakralitáshoz fűződő viszonyát. A képzőművészeti színtér egyik kedvelt témájává kezdenek válni a különböző mitikus történetek, karakterek és szimbólumok. Kérdés, hogy egy metafizikai érzékenységét fokozatosan elveszítő betonvilágban hogyan tudunk újra csatlakozni ezekhez a szellemi impulzusokhoz. Lehetséges a teljesítményorientáltság kívánalma mellett visszanyúlni az ősi bölcsességhez? Képes a művészet közvetíteni ezt a megfoghatatlan lelkiséget, ha a kiégés társadalmában maga a művészet és az is, amit közvetíteni tud, kiégett?
